Szabadka Szerbia északi részén, a magyarországi országhatártól mindössze 2 km-re fekvő, a 2020-as adatok szerint kb. 140.000-es lélekszámú és kb. 35%-ban magyarok lakta város (1910-ben a lakosság 58,7%-a volt magyar anyanyelvű).
A volt Jugoszláv utódállamban, Szerbiában, egészen különleges hagyománya van a színháznak. A magyar kisebbség itt a nyugat-európai és a balkáni színház egy sajátságos ötvözetét képviseli, ezek esszenciális értékét kiaknázva megalkotta saját kifejezési formanyelvét, amelyben egyéni módon alkalmazza a zenét, a mozgást, a nyelvet, és a színház egyéb alkotóelemeit.
Ma a szabadkai Narodno pozorište – Narodno kazalište – Népszínház teátrumában párhuzamosan két együttes működik, a Szerb és a Magyar Társulat. Gazdaságilag egy egységhez tartoznak, ám színházi hagyományaik és művészeti profiljuk különböző és önálló, de természetesen tetten érhető az interkulturalitás kölcsönös és sajátságosan kreatív művészeti hatása.
EGY KIS SZABADKAI MAGYAR SZÍNHÁZTÖRTÉNET…
Szabadka 1779-ben Mária Teréziától megkapta a szabad királyi várossá nyilvánító szabadalomlevelet, felvette a Maria Theresiapolis nevet, és ezt követően lendületes fejlődésnek indult a város művelődési élete.
Eleinte az egyházi iskolai előadásokon kívül német vándortársulatok mutattak be színházi előadásokat, és egyes feljegyzések szerint az első hivatásos színházi előadás dátuma 1780-ra tehető.
A magyar színházi előadások lehetőségéről először 1790-ben esett szó, amikor a szabadkai városi tanács nagyobb összeget küldött Pestre, Kelemen László részére, abból a célból, hogy segélyezze a magyar színészetet, ahogyan írták: „ezt a fenséges ügyet”. Az első pesti színitársulatból Láng Ádám János vezetésével kivált egy trupp, akik lábuk alá vették az országot, és többek között Kecskeméten, majd ezt követően Nagykőrösön is nagy sikerrel mutatták be előadásaikat. 1816-ban ez a társulat Szabadka Városának vezetőihez fordult kérelmével, miszerint a nyár folyamán itt adnák elő színjátékaikat. A kérvény 1816. június 4-én kelt Kiskunhalason. A tanács jóváhagyta kérvényüket, és a társulata Goethe: Clavigo című vendégjátékával kezdődött meg voltaképpen a szabadkai hivatásos magyar színjátszás.
Ezt követően 1819-ben majd 1820-ban (a Láng-féle társulatból kivált) Kilényi Dávid truppja érkezett Szabadkára, akik közben felvették az Alföldi Nemzeti Színjátszó Társulat nevet. Az eleinte cseppnyi, de később már jelentős létszámúra szaporodott társulat tagja volt Láng Ádám, Szentpétery Zsigmond, Csepreghy Anna, Abday Sándor (aki később örökséghez jutva igazgatóvá avanzsálta magát egy önálló társulat élén, amellyel szintén Szabadkán vendégeskedett), valamint Déryné Széppataki Róza is, aki később – mint az első magyar operaénekésnő — országos hírnévre tett szert.
Az előadásokat kezdetben a régi gimnázium nagytermében tartották, később az előadások helyszíne Schultz-féle kávéházba, majd a Fekete Sas vendéglőbe költözött, végül a Városi Tanács elhatározta, hogy színházi előadások számára létesít egy állandó helységet, és a célnak megfelelően átalakították a Nagykávéház (Bürger Casino) báltermét. Itt mutatta be 1826. augusztus 4-én a székesfehérvári Magyar Színjátszó Társaság Komlóssy Ferenc: Az öröm oltára című alkalmi színművét.
ÉPÜLET: A szabadkai színházi élet fellendülőben volt, ám a célnak a kaszinó bálterme sem felelt meg teljes egészében. Egyre több és igényesebb előadásokat mutattak be a gyarapodó közönség számára. 1833. tavaszán (azaz huszonegy évvel az épület átadása előtt) a sajtóban megjelent egy cikk, amely felveti egy állandó színházépület felépítésének kérdését. Ezzel együtt javasolja, egy szegedi-szabadkai állandó társulat létrehozását, amely mindkét városban játszaná előadásaikat. Tizenegy évvel később szintén a sajtó hasábjaiból értesülhetünk arról, hogy a város vezetősége már komolyan foglalkozik a gondolattal, hogy felépít egy színházat. Bécstől építési engedélyért folyamodtak, amely 1847-ben meg is érkezett. Azonban közvetlenül a munkálatok megkezdése előtt kitört a szabadságharc, amely még néhány évig elhalasztotta az építkezés megkezdését. Végül az épület terveit Skultéty Jánosra, a városi főmérnökre bízták és 1853-ban kijelölték a helyet a színház és szálloda közös épülete számára. Az 1400 nézőt befogadó épületbe Pesten készíttették el a csillárt, Telepi György, pesti színpadtechnikus álmodta meg az épület belső díszítését, amely több mint negyven páhollyal, és kétemeletnyi galériával rendelkezett. 1854. december 16-án átadták rendeltetésének a vadonatúj színház- és szállodaépületet, amelyet Latabár Endre társulata avatott fel Jósika Miklós Két Barcsai című krónikásdrámájával
Az új épületben azonban továbbra sem működött állandó színészegyüttes, és vándorttársulatok látogattak Szabadkára, azonban a szerződő igazgatókat kötelezték az átvett leltár megőrzésére, a havi bérletben és bérleten kívül tartandó előadások számának betartására, és a meghatározott jegyárakra.
ÉPÜLET: 1915. március 11-én tűzvész tört ki az épület színházi szárnyában, amelynek áldozatául esett az egész színpad és a nézőtér, csak a csupasz falak maradtak épen. A pusztítást követően a szálloda nagytermét alakították színházi előadások játszására (de a továbbiakban is sokáig ez maradt a színház kamaraterme), és a színház leégett nagytermét pedig 1927-ben újították fel.
Az első világháború befejezésével lezárul a szabadkai magyar színjátszás szinte százéves korszaka, ugyanis a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban nem engedélyezték magyar hivatásos társulatok vendégszereplését.
Csak 1945-ben éled fel ismét hamvaiból Thália művészete, amikor a Horvát Népszínház mellett – és vele közös épületben — Szabadkán megalakul a Magyar Népszínház is. A bemutató 1945. október 29-én volt. Balázs Béla: Boszorkánytánc című drámáját Pataki László rendezésében tekinthette meg a magyar színházi előadásokra éhes közönség. Ettől az időszaktól napjainkig Szabadkának — Vajdaságban egyelülálló módon — folyamatosan volt állandó társulata/színháza, és az ezt követő röpke hat év alatt számos színházi előadás született: a szabadkai magyar színjátszás igen szép lendületett vett.
1951-ben azonban megszüntették a két intézményt, és létrehozták a szabadkai Népszínházat, amelybe magyar és horvát társulat címén beleolvasztották mindkét színházat. Ezen kívül az intézményben létrehoztak egy zenei ágazatot is, amely 1952. őszétől operává nőtte ki magát, hogy az 1953/54-es évad végén azt is megszüntessék. 1958-ban a horvát társulatot szerbhorvát nyelvű társulattá, a magyar társulatot pedig magyar nyelvű társulattá alakították át, ami azt a téves értelmezést sugallja (ma is), hogy az intézményben egy egységes műsorpolitika alapján azonos művészeti aktivitás követhető két nyelven.
A gazdasági és kényszer-színházpolitikai feltételek ellenére az elkövetkező periódust tekinthetjük a szabadkai magyar színjátszás aranykorának.
ÉPÜLET: Az alapítók nem biztosítottak megfelelő anyagi eszközöket az épület karbantartására, így az fokozatosan lepusztult. 1975-ben az elhasználódott elektromos vezetékek miatt betiltották a munkát a színházban, emiatt részben felújították az épület kritikus részeit, de annak ellenére, hogy az 1986-os végzéssel az épületet műemlékké avatták, jelentősebb javításokra a továbbiakban sem került sor. A ’90-es évek második felétől már nem tartható előadás a színház nagytermében annak romos állapota miatt — ezt követően raktárhelységként szolgálta a színházat egészen 2002-ig, amikor életveszélyessé nyilvánították, és megtiltották annak bármilyennemű használatát. Ekkor már csak a kamarateremben, valamint 2002-től a próbateremből átalakított Soltis Lajos Stúdióban tartották az előadásokat.
1985-ben a Narodno pozorište - Népszínház élére Ljubiša Ristićet helyezték, aki megszüntette a két társulatot, azaz úgymond összeolvaszotta őket, és „multikulturális” színházpolitikája eredményeképpen a tízéves színházvezetése alatt a magyar társulatból nem maradt Szabadkán szinte senki. A színészeket nyugdíjaztatta, vagy azok önkéntesen távoztak Magyarországra, illetve más pályát választottak.
Ristić destruktív egyeduralma ellen Kovács Frigyes 1994-ben egy önkormányzati színházat alapított, az akkori hagyományos magyar színjátszás mentsvárát, Kosztolányi Dezső színház néven. Az első bemutatót 1994-ben tartották meg.
Ristić távozását követően – amelyre 1995-ben került sor – a magyar társulatnak (hivatalosan még mindig: magyar nyelvű társulatnak), már csírái sem maradtak Szabadkán, és a kevésbé „radikális” színházi formát kedvelő, magyar (nyugat-európai) hagyományokon alapuló színházat igénylő közönség is teljesen elidegenedett a szabadkai színháztól. Bizalmatlanná, érdektelenné, sőt ellenségessé lettek. Emellett később a balkáni háború is erősen közrejátszott abban, hogy a színházcsinálást teljesen új alapokra kellett helyezni.
1995-ben a színház élére Erdudác Zsuzsanna jogászt kérték fel, aki jogilag és gazdaságilag megkísérelte letisztázni az igen zűrös intézményt. Akkoriban a Népszínház Magyar Társulatának két súgó/ügyelője, két színésze, és egy társulatigazgatója volt. Ma a társulatotot 17 színész, egy dramaturg, egy művészeti titkár, egy közönségszervező, két súgó/ügyelő és a társulatigazgató alkotja.
ÉPÜLET: Az 1854-ben emelt gyönyörű épület egyre romosabb állapotba került. Mivel jelentősebb karbantartási munkálatok már évtizedek óta nem történtek, és az épület teljesen tönkrement, így 2007-ben a hatóságok úgy döntöttek, hogy lebontják, és annak idején azt ígérték, hogy öt éven belül, azaz 2012-ig infrastruktúráját tekintve egy korszerű és hatalmas új színházépület áll majd a színház társulatainak rendelkezésére. A munkálatok azóta sem fejeződtek be (2021-et írunk). Az építkezés ideje alatt az előadásokat egy alternatív helyszínen, a moziteremből átalakított ún. Jadran színpadon játsszák a társulatok – amíg a próbatermek, az irodák és a raktárak a Mladost csipkegyár épületében kaptak átmeneti helyet (ami a színház működését csak nagyon alkalmatlan körülmények között teszi lehetővé, mert egy romos, beázó, dohos, nehezen fűthető, rossz beosztású, a higiéniai feltételeknek aligha megfelelő épület).
1995-től napjainkig a következő vezetők követték egymást a kéttagozatos Narodno pozorište — Narodno kazalište — Népszínház élén:
1995-től 1999-ig Erdudác Zuzsanna, jogász
1999-től 2016-ig Ljubica Ristovski, teatrológus
2016-tól 2021-ig Miloš Stanković, színész
2021-től Miloš Nilokić, hegedűművész
1995-től a Magyar Társulat élén a következő társulatigazgatók (illetve művészeti vezetők) követték egymást:
1995-től 1998-ig Jónás Gabriella
1998-tól 2006-ig Kovács Frigyes
2006-tól 2014-ig Mezei Zoltán
2014. 06. – 2015.01. Andrási Attila
2015-tól 2019-ig Gyarmati Kata
2019-től Körmöci Petronella
