(Кабала святош / Мольер)

Fordította: Karig Sára

 Szereposztás:

 

Egész életemben csúsztam-másztam a lába előtt, és csak arra gondoltam: ne taposson el. És most mégiscsak eltiport. Zsarnok! … És miért? Ma reggel megkérdeztem tőle – miért? Nem értem... Azt mondtam neki: én, felség, gyűlölöm az ilyen eljárást, és tiltakozom. Engem ez sért, felség. Engedje meg... vagy nem eleget hízelegtem talán? Vagy nem eleget csúsztam-másztam? Felség, hol talál még olyan talpnyalót, mint Molière?... De miért is tettem mindezt? Gyűlölöm a királyi zsarnokságot! … Mit kellene még tennem, hogy bebizonyítsam, hogy féreg vagyok? De, felség, én író vagyok, én gondolkozom, vegye tudomásul, hogy én tiltakozom!
- Bulgakov: Molière (részlet)

Jean-Baptiste Poquelin Molière
1622. 01. 15. Párizs – 1673. 02. 17. Párizs

Poquelin apja jómódú kárpitos.
A jezsuiták kollégiumában kitűnően megtanul latinul, majd az egyetemen jogot és filozófiát tanul, s húszévesen kész ügyvéd.
Ezután hátat fordít a szülői háznak, vándorszínésznek áll, és örökségéből – a Béjart testvérekkel – színtársulatot szervez.
Színdarabokat ír és játszik, de az elkövetkező 13 évben többször buknak meg előadásai, és kétszer kerül az adósok börtönébe.
37 éves korában egy párizsi előadáson azonban XIV. Lajos, a Napkirály ünnepelve fogadja egy vígjátékát, a Kényeskedőket. Ettől kezdve ünnepelt szerző. Társulata beköltözik a Palais Royalba, ahol számos komédiáját mutathatja be vitathatatlan sikerrel – a király pártfogásában, és ez védelmet nyújt a sértett, féltékeny intrikusok durva és alantas támadásaitól, akik Molière szókimondó kihívó realizmusát és kegyetlen jellemkritikáit kifogásolták.
1664-ben azonban óriási botrányt kavart a Tartuffe első változatának bemutatója, amelyben Párizs érsekének karakterét rajzolta meg, és a címszereplő még szerzetesi ruhát is hordott. A király – érseki követelésre – betiltja az előadást. Csak öt év múlva, 1669-ben mutathatták be ismét a Tartuffe ma is ismert változatát.
Az erős munkatempó aláásta Molière egészségét. Feltételezhetően tüdőbajos lett. A Képzelt beteg negyedik előadásán rosszul lesz, de végigjátssza az előadást, azonban néhány órával később meghal.
Az utolsó kenetet nem vehette magához, mert a papok visszautasították. Párizs érseke hosszú huzavona után csak éjszakai időre adott papot Molière eltemetéséhez.

Mihail Afanaszjevics Bulgakov
1891. 05. 15. Kijev – 1940. 03. 10. Moszkva

Bulgakov a kijevi hittudományi főiskola teológiaprofesszorának fia volt.
Az orvosi pályát választotta, azonban ezt igen gyorsan feladta és 1919-ben írni kezdett.
1921-ben költözött Moszkvába, ekkor már közismert íróként.
Ő maga lelkesen hitt a szocializmus emberséges eszméiben, de materialista soha nem tudott lenni, bár kritikusan szemlélte az idealista elképzeléseket is.
1925 és 1930 között Bulgakov sorsa elválaszthatatlan volt a moszkvai Művész Színháztól. Számos regény és dráma fűződik nevéhez.
Számára minden hatalom egyforma és személytelen. Nem volt képes és nem volt hajlandó arra, hogy orvosi vagy más pénzkereset mellett írjon. Csak írásaiból, színházi munkájából kellett megélnie, s miután a színházak s a kiadók állami tulajdonban voltak, őt az államnak kellett eltartania. Őt, minden hatalom kritikusát!
Életének utolsó felében a hatalom és a művészet viszonya foglalkoztatta, és ennek szellemében írja meg a Képmutatók cselszövése című történelmi drámáját Molière életéről. A drámai tartalom nem felel meg teljes egészében történelmi hűségnek. Lajos király valójában mindvégig kedvelte és pártfogolta Molière-t – végső soron a Tartuffe körüli bonyodalmakban is kitartott mellette. Azonban Bulgakov darabja a művész és a hatalom kibékíthetetlen ellentétéről szól. Ennek értelmében nem véletlen, hogy a cenzorok a Napkirályt a mindenkori hatalommal, vagyis a korabeli Szovjetúnióban Sztálinnal azonosították.
1930-ban Bulgakov minden művét betiltották.

A negyvenéves, nemzetközi hírnevű Mihail Bulgakov – miután minden művét betiltották – levelet írt Sztálinhoz.
„ ... Írnom kellene egy „kommunista darabot” (így mondták), továbbá egy bűnbánó levelet a Szovjetúnió kormányához, amelyben megtagadom az írásaimban kifejtett korábbi nézeteimet, és megígérem, hogy ezentúl „útitárs” íróként fogok dolgozni, hűen a kommunizmus eszméjéhez. Ez lenne az egyedüli módja, hogy megszabaduljak az üldöztetéstől, a nyomortól, az elkerülhetetlen végkifejlettől. ... Nem követtem ezt a tanácsot. Írói működésem kezdete óta a szovjet sajtó és a színházak műsortervét ellenőrző szervezet mindent elkövet annak érdekében, hogy Mihail Bulgakov művei ne létezhessenek a Szovjetúnióban. ... A küzdelmet a cenzúra ellen – bármilyen természetű legyen is, s bármely hatalom érdekében működjék is –, írói kötelességemnek tekintem, éppúgy mint azt, hogy szót emeljek a véleményalkotás szabadsága érdekében. ... Vajon lehet-e helyem a Szovjetúnióban? A szovjet hatalom humanizmusára és nagylelkűségére hivatkozva kérem, engedjenek szabadon egy írót, aki nem képes hasznossá lenni a hazájában. Ez az író én vagyok. Ha kérésem nem teljesíthető, s ha életem végéig hallgatásra vagyok ítélve, kérem a szovjet kormányt, hogy segítsen álláshoz jutnom... Egy drámaíró, – akit ismernek a Szovjetúnióban és külföldön is – kéri ezt Önöktől, akinek a jelenlegi helyzete kilátástalan, akire nyomor, hajléktalanság és halál vár.”
Az OGPU informátora szerint ezt követően Sztálin személyesen felhívta telefonon Bulgakovot: „Bocsásson meg Bulgakov elvtárs, hogy nem tudtam gyorsan válaszolni levelére, de nagyon elfoglalt vagyok. Nagy érdeklődéssel olvastam levelét. Szeretnék személyesen beszélni önnel. Nem tudom, mikor kerülhet sor erre, minthogy, amint mondtam, igen sok dolgom van, de jelezni fogom, hogy mikor tudom fogadni. Mindenesetre megpróbálunk tenni valamit önért.”
A telefonbeszélgetés után a Művész Színház Bulgakovot segédrendezőként alkalmazza.
A Vahtangov Színház színészének véleménye a történtekről: „...nem Sztálin tehet az ország bajairól. Ő becsületesen kormányoz, csakhogy hitvány emberek veszik körül. Ezek zaklatták és üldözték Bulgakovot, az egyik legtehetségesebb szovjet írót, de Sztálin az orrukra koppintott. Valóban nagy ember, egyszerű, közülünk való, lám nem zárkózik el, sőt fogékony a problémák iránt.,,”
Ám Bulgakov másként tekintett sorsára:
„Úgy bántak velem, mint egy kóbor farkassal. Azt tanácsolták, fessem át a bundám. Ostoba tanács. Akár festett a farkas, akár kopaszra nyírt, sehogy se hasonlít a szobapincsihez. Éveken át üldöztek, olyan módszerekkel, mint a karámba beszabadult farkasokat szokás. Nem mintha haragot éreznék magamban, viszont szörnyen elgyötört vagyok, és 1929 végére teljesen összeomlottam. Ez talán még egy vadállatnak is a szabadságában áll. A bennem lakozó fenevad megroppant, töredelmesen megvallva, hogy már nem farkas, de nem is író többé. Hogy elnémulásra ítéli magát. Ez – ne szépítsük a dolgot – az én kicsinyhitűségemről árulkodott. Ugyanis nem létezik olyan külső körülmény, amelyik igazolhatná egy író hallgatásba menekülését. Az író, ha képes az elnémulásra, soha nem volt igazi író. Mert ha igazi írónak torkára forrasztják a szót, abba ő belepusztul. Az én betegségem igazi oka az ellenem folytatott többéves hajsza, amivel végül sikerült is megfosztani engem attól, hogy nyilvánosan szólhassak.”

Azt követően, hogy a társulat az elmúlt években jelentős szakmai elismeréseket érdemelt ki, 2006 április végén – a városi önkormányzat javaslatára – a színház vezérigazgatója nem kívánja felújítani a szerződést a jelenlegi társulatigazgatóval. A városatyák javaslatot tesznek az új társulatigazgató személyét illetően, de ezt a javaslatot az együttes egyhangúlag elutasítja. Amikor a társulatvezető műsorára tűzi Bulgakov Molière című drámáját még csak előszelét sem érezni a készülődő viharnak. A sors fintora – és kifürkészheteten politikai játszmák titka – hogy a Képmutatók cselszövésének bemutatója (Moliére valamint Bulgakov története) kísértetiesen összecseng a szabadkai jelennel.
 

Sajtóvisszhang:

Nagyon jóra sikeredett Bulgakov Képmutatók cselszövése című műve Telihay Péter vendégrendezésében.
Bulgakov drámája a leszámolásokról, ármánykodásokról, kis haszonlesésekről, erkölcstelenségről, beárulásokról, hazugságokról szól, az abszolutista hatalomról, amely határt nem ismerő szinten tesz félre embereket, csak azért, mert azok olykor megkövetelnek valamit a jó ügy elvégzéséhez. Csak azért, mert a művészetet szentnek és sérthetetlennek tartják, csak azért, mert elszánt fanatikusok, akik görcsösen ragaszkodnak a szakmájukhoz, az önmegvalósításukhoz. De sajnos, figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az abszolutizmussal szembeni párharc a művész számára elveszett játszma. Ezt írta meg Bulgakov Molière életének történetében.
Az uralkodót, a hatalom megtestesítőjét G. Erdélyi Hermina játssza meggyőző őszinteséggel vállalva érzéseit, a lángoló szeretetet és a sértődöttséget is, az érzéseiben megsértett és leleplezett egyén lelki vívódását leplezni próbáló emberi gyarlóságot tökéletes ívben.
Karna Margit brillírozott visszafogott, eszköztelen színjátékával. Főleg nem látványos, hanem bőr alá húzódó, lapuló, aki mindent lát, mindent hall, mindent kézben tart. Karna Margit apró jelzésekkel hívja fel magára a figyelmet.
Természetesen az abszolút főszereplő a „művész”, a Molière-t alakító Kovács Frigyes, aki nem Molière-t alakította, hanem önvallomást tett ott előttünk művészi elhivatottságáról, élete értelméről. Kovács Frigyes fájdalmas őszintesége döbbenetes, őszinte erejű.
- Franyó Zsuzsánna

LXI. évad, a Magyar Társulat IV. bemutatója
a Jadran színpadon
Bemutató: 2006. május 18-án