Munkatársak:

Itt nem teheti mindenki azt, amire kedve szottyan. Itt nem zenélünk, hanem.
***
Ami nem magától értetődően tiltott, hogy nem lehet, az következésképp lehet.
***
Nem, uram, ne higgye, hogy minden érdek nélkül történhet bármi is.
Ezért kérdem én, hogy mivégre?
***
Véleményem szerint, ami sok az nem jó, akkor se, ha nem rossz.
***
Én csak azt szeretném, hogy lépjünk már valamerre. Mozduljunk meg!

Egy kis tó víztükrén különös jelenséget fedeztek fel. A természet furcsa játéka folytán ebben az élettérben meghonosodott az ember, latinul Homo.
A világon e fajnak számos fajtája él különböző tulajdonságokkal és fizikai adottságokkal felruházva.
Nem olyan gyakori, de a tó legszebb ékessége a Homo Sapiens, vagyis a gondolkodó ember. A Homo Sapienst a közösen végzett munka, a tagolt beszéd és a gondolkodás jellemzi. Mindezek révén képes a világ megismerésére és átalakítására. Szimbiózisban él az elemekkel, és reagál a környezeti hatásokra.
Típusuk alapján öt különböző fajtára oszthatjuk őket. Vagy nem. Megjelenésük változó. Viselkedésük igen különös. Egymásra való hatásuk nem csupán a véletlenek furcsa összjátéka. Mély kapcsolatban állnak az ismeretlennel.
Életterük, a tavirózsás tó titkát még nem sikerült megfejteni.
- Gyarmati Kata

Amikor az anyagot kerestem a következő dolog foglalkoztatott: a világon semmi sincs előzmény és következmény nélkül. És ebben a kis életünkben létezik vertikális és horizontális függés. Vagyis mi függünk másoktól, ugyanúgy, ahogyan ők is tőlünk. És ez nem fatalizmus. Van egy hely, egy légköbméter, amit ki kell töltened, hogy jól működjön az Egész. Akár többet, akár kevesebbet töltesz, nem jó. És a kitöltésre rá is megy az egész élet. Erre a szerencsésebbek hamar rájönnek.
- részlet a rendezővel készült interjúból

Számomra a dolgok egyszerűek, mert én sosem voltam rendező vagy színész. Ezért felkérem a rendezőt, vállaljon teljes szabadságot a szövegeimet illetően. Egyébként, én mindig írónak tartottam magam, sokkal inkább, mint dramaturgnak. Sok verset írtam, három regényt (ezekből kettő kiadva, egy pedig húsz év óta befejezetlen), rövid prózát és természetesen színdarabot is. De a színház, amit írtam, számomra sokkal inkább egy irodalmi műfajhoz való rendkívüli csatlakozást jelentett. Ne feledjük, hogy a színház, mielőtt előadássá válna, irodalom. Ez a párbeszédes műfaj mindig is nagyon megfelelt nekem, nagyon jól összefért a természetemmel. A színház volt az, ahol titokzatos és nehezen megmagyarázható módon sikert arattam. Azt hiszem, elsősorban a műfaj egyszerűsége fogott meg. A csattanós válaszokon túl, mindig felépül egy meseszerű világ (a szereplők pszichológiája, a cselekmény helye, a keret stb.). Ez a „sugalmazott" világ beletartozik a színházi írás aktusába.
- Részlet Patkó Éva Matei Vişniec-kel készült beszélgetéséből

LXV. évad
a Magyar Társulat III. bemutatója
Bemutató: 2010. február 20-án, a Soltis Lajos Stúdióban

Sajtóvisszhang:

A színlapon az áll: Matei Vişniec művei alapján. Amit Gyarmati Kata és Nagypál Gábor elsődlegesen megtartottak az imént említettekből, az egyértelműen a játékosság, az ironikus filozofálás. Ám míg a Vendégfogadó és a Lavinában harsonával verseit, kisprózáit és egyfelvonásosait – számomra legalábbis – egyfajta pesszimista tónus jellemzi, addig a Lápon ha nem is optimista, de mindenképp derűsebb világot mutat. (A műfajjelölő alcím: sorsderű.) Némi képzavarral élve: Vişniec sötétszürkéje a színpadon a tavirózsák levelének zöldes árnyalatába játszik át.
…

A bizonytalanság épp olyan, mintha egy lápra tévednénk. A felszínt látjuk csupán, ám hogy az mit rejt, hogy hol az alja (vö. „fecseg a felszín” – s az öt férfi tulajdonképpen mást sem csinál, mint fecseg), legföljebb akkor tudható meg, ha rámerészkedünk az ingoványra. Ha bátorságunkat összeszedjük, ha kérdezünk, s saját tapasztalásunkban bízunk. Ha merünk kockáztatni. A láp azonban szövevényes, burjánzó hely. Az összefüggések bonyolult rendszerében, mint cseppben a tenger válnak láthatóvá a tápláléklánc elemei.
…

Öt szereplőnk van. … Ülnek, állnak, fekszenek, csellóznak, dohányoznak valahol a tavirózsák ölén (szerzői instrukció). Egy-két tulajdonságukat ismerjük, de azok sem fontosak igazán, nem a jellemrajzoló fajtából valók, és nem is állandók. Cselekszenek az idő- és térszelvényben, de történetük nincs. Klasszikus fejlődést nem mutatnak. (Kemény színészi munka ezt a „csak-létezést” élvezetesen és érdeklődést felkeltve megmutatni. Sikerül.) Egy adott időben kerülnek egy adott térbe, ami lehetne másik adott idő és tér is. Nem az a lényeg, hogy hol és mikor vannak. Hanem az, hogy vannak. „Az a legfontosabb, hogy megérezzük, az a legjobb, ha nem mozdulunk semerre, mert nem haladunk jobban, se így, se úgy, mint ahogy haladnunk lehet. Itt is kell, hogy legyen valaki. Mi azért vagyunk itt, hogy mások máshol tudjanak lenni. (…) Mi itt állunk, és mivel itt állunk, ezért nyilván nem kell máshol állnunk, mert ha máshol állunk, akkor is az fog történni, aminek történnie kell, mert ez nem történhet meg azzal, aki máshol áll, mert mindenki áll valahol. Vagy nem. Nem szalaszthatjuk el, ami velünk történik, uraim!” – mondja a negyedik (újságos) férfi társainak. És ebben a magyarázatkeresésben fogalmazható meg, ha tetszik, esszenciálisan, hogy miről szól a Lápon.

A függésről, amely jelenti az akció-reakció értelmében vett egymástól való függést, hiszen itt az öt szereplő valamiféle viszonyrendszerbe mégis bekerül, és jelenthet egy felsőbb hatalmat is, amelyet ki-ki meggyőződése szerint nevezhet sorsnak, istennek, véletlennek. Arról, hogy életfeladatunk bele van kódolva a függésbe. Arról, hogy a függés az életfeladatunk, s a megfelelő függőségben még akár boldogok is lehetünk.

- Papp Tímea, revizoronline.com