A szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Katona közös produkciója a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (TESZT) programjában szerepelt május 25-én, vasárnap. A fesztiválra rangos magyarországi, romániai és szerbiai társulatok előadásai kaptak meghívást.
A rendezvény nemzetközi jellegű és fő célja a multikulturalizmus támogatása, valamint a közönség megismertetése a régió legaktuálisabb színházi törekvéseivel. A fesztivál kulturális cserék helyszíne, ugyanakkor egyfajta meghívás a művészekkel és színházi szakemberekkel való párbeszédre. (forrás: Katona József Színház)
A temesvári Csiky Gergely Színház blogja alább olvasható:
A talaj sem szilárd: aszfaltkavics-sírból ki-kilógó tetemek felett veszi sorba emlékeit a megvénült szemtanú (Szirtes Ági) a vajdasági magyarok sorsáról, miután 1944-ben a felszabadító Vörös Hadsereg és a szerb partizánok kollektív bűnösséget kiáltottak a magyarokra. Ez a bizonytalan talaj az a kicsiny föld, amelyet a XX. század első felében szakadásig rángatott ide-oda Jugoszlávia és Magyarország. Nem is lehetne könnyű a szembenézés témája a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó román, szerb és magyar nézői előtt Máté Gábor Vörös-rendezésében (főleg úgy, hogy az U-alakú nézőtéren szemközt ültették a magyar és nem magyar ajkú közönséget a feliratvászon elhelyezkedése miatt), ha az előadás nem lendülne túl a revíziós és nacionalista közhelyeken: kinek a nagyapja csapolta le a lápokat. Hagyjuk már ezt.
Ettől sem lesz könnyebb. A Vörös azzal állít szembe, hogyan őrölték fel egymást a második világháború körül bármiféle ideológiai zászló alá tömörülve az itt együtt elő nemzetiségek: míg az egyik az aszfaltsóderbe temetve fekszik, a másik örömtáncot jár rajta és énekel. Ez a morzsolódó talaj mindent felerősít. Minden lépés hadseregnyi vonulásnak hat, a leszóródó szemek fegyverropogásnak. Minden halottra dobott lapátnyi fekete anyag tátongó tömegsír visszhangjának hallatszik, a nézőteret betölti a bitumen maró szaga, a háborús gépezet dögletessége. Ilyen erős hatások után már nincs hova fokozni: a szereplők halálát egy-egy vörös zsinór, kendő, csuklya jelzi; a gyilkolás rövid, szinte gyengéd gesztus. Ezzel a stilizáltsággal lépnek ki a holtak az üres, képlékeny feketeségből.
Ezt nem lehet történetként elmesélni: Brestyánszki Boros Rozália darabja nem is kísérletezik vele. Rövid, lazán kapcsolt jelenetekben mutatják meg az eseményeket, a magyar katona halálhírét, a Vörös Hadsereg bevonulását, a partizánok kegyetlenségét, a Malenkij-robotot, a sírásást. Az előadás legborzongatóbb pillanatai az apró képek közti váltások (amivel sajnos csak a járáshoz közel ülő nézőket ajándékozzák meg): a jelenetekben lejátszódó kegyetlenkedések után a színészek civilben vonulnak ki, egymást segítik, szerető féltéssel szólnak kollégáikhoz. A gyilkolásnak nincs emberi motivációja. Ahogyan a Vörös egy dialógusa mutatja: Miért gyűlöltök ti minket? – Én szeretlek téged.
A rövid szekvenciákban a nyelv is felőrlődik. A budapesti Katona József Színház és a szabadkai Népszínház láthatóan hamar összeszokott színészei hol szerbül, hol magyarul beszélnek, számos mozzanatot hagyva a szerbül nem értők számára lefordítatlanul: úgysem lehetne ezeket elmondani, még ha az Ambrus Richárd alakította szegény fiút ide-oda is rángatják tolmácsolni. A történetmesélés lehetetlenségét olykor hevenyészett humorral próbálja feloldani az előadás.
Végül visszatér az idős történetmondó. Ha megpiszkáljuk ezeket a sebeket vérezni kezdenek. De hamarosan nem marad, aki elmesélje ezt neked, nektek. Ő maga is csak az elhunytak neveit sorolja hosszasan, míg lemennek a fények. A színészek egyszer hajolnak meg, nincs visszatapsolás. Lepergett a történet, elfogytak a mesélők.
Nagy Mihály
