Színi Gyula: Feydeau (Nyugat, 1921. 13-ik szám)
Az elbűvölt, elátkozott Párizsban meghalt egy író, aki után a francia Akadémia nem fogja krokodilus könnyeit hullatni. De talán még az irodalmi kritikusok is habozva fogják tolluk hegyére venni ezt a nevet: Georges Feydeau. (...)
Az "Osztrigás Mici", a Feydeau első világsikere, nem volt "fehér" darab és a Vígszínház megkapta a magáét, hogy elő merte adni a borsos bohózatot. Valami szinte ördögi szellemesség szikrázott a darabból és a színpadnak olyan ismerete, ami már nem mesterség, hanem: lángész. Csak Sardou – különösen a "Váljunk el"-ben – közelítette meg annyira a humornak ezt a boszorkányos színpadi invencióját, amely a kacagásnak valóságos sortüzeit lobbantja ki a hallgatókból. Feydeau ezzel a darabjával máról-holnap világhírü lett. "Világhírhedt" – javítaná ki valamely szőrszálhasogató.
A "kacagás királya" lett Feydeau és lelkes alattvalóinak áldozatkészségéből paloták és autók tulajdonosa. Vagyonokat szerzett, a darabjaival. (...) De már akkor, világsikerei közepett hallottam vagy olvastam róla, hogy a pénz egyáltalán nem teszi boldoggá. Már akkor azt suttogták róla, hogy Feydeau az az ember, aki autója és palotája méhében azon töpreng: érdemes-e élni és nem volna-e jobb valami mérgezett tűvel felpukkantani azt a színes vagy szürke szappanbuborékot, amit életnek nevezünk?
Később, mikor Párizsban személyesen érdeklődtem Feydeau iránt, egyik francia író ismerősöm így jellemezte őt: "l'ermite du rire". A kacagás királyából a kacagás remetéje lett. Feydeau, a nagy mulattató, a kacagás viharainak fölényes igazgatója röstellte, hogy mint ember oly savanyú, oly kétségbeesett volt, mint a legrosszabb emésztésű gyomorbajos és talán ezért: alig ment emberek közé. Hisz megjelenése csak csalódást kelthetett volna. Az emberek azt hitték, hogy ha Feydeauval beszélnek, legalább is egy viccet visznek haza, amin egy hétig lehet nevetni. És Feydeau talán nem akarta kiábrándítani a derék, lelkes embereket, nem akarta lesújtani őket a maga keserűnél keserűbb életfilozófiájával, nem akarta lehűteni őket a melankóliája hideg zuhanyával, tehát inkább elkerülte őket. Párizs legszomorúbb, legmagánosabb, legvigasztalhatatlanabb embere Feydeau lehetett. (...)
Lehet, hogy kritikus elmék, akik ezeket a sorokat olvassák, túlzottnak tartják, hogy ilyen nagyra értékelem Feydeaut. És én magam is igyekszem ellenőrizni magamat: nem ültem-e föl a Feydeau tréfás vakmerőségének, hogy egy "vase de nuit"-t szerepeltet polgárilag megengedhető módon? Vannak tárgyak, fogalmak, amikről rendszerint nem beszélünk és amiknek puszta emlegetése is bizonyos körülmények közt viharos hahotát kelt. Nem vicc az ilyesmivel derültséget támasztani. Vicc ellenben az, hogyan lehet az ilyen ellenállhatatlan derültséget keltő tárgyat a színpadra hozni. (...)
Feydeau a mindennapi élet legszürkébb jeleneteiből, közönséges perpatvaraiból, legunalmasabb családi mozzanataiból csiholja ki azt az isteni szikrát, amit humornak nevezünk. Ő a fölséges bohóc, aki az élet megdöbbentőn szürke és egyhangú érthetetlenségét a kacagás csengő aranypénzévé változtatja. És hiszem, hogy Feydeau igazi megértéséhez kell az a pesszimizmus, amely a korral és tapasztalattal jár. Filozófus bohóc, amilyennek Hugo Viktor szerette képzelni "A nevető ember" Ursusát.
