Lássuk hát. Immár hetedik alkalommal nézhette meg a közönség két nyertes dráma „versenyét”. Azért az idézőjel, mert nem igazán megmérettetés ez, inkább a két legjobb darab egymás mellé állítása. És pontosan ez az egymásmellettiség az, ami miatt kiütköznek a gyengeségeik, és természetesen az erősségeik is. Szegedi-Szabó Béla Sevillai örökség című drámája a XVII. századi Spanyolországban játszódik, míg Lénárd Róbert a mai Vajdaságba helyezte Virrasztókját.

...

Lénárd Róbert könnyed, fiatalos, ámde elgondolkodtató darabja az első perctől mindenkit magával ragad. A Virrasztók szereplőinek legnagyobb gondja, hogy nem tudják eldönteni, menjenek-e vagy maradjanak. Van, aki külföldre szökne a szürke hétköznapokból, van, aki családjától menekül, és van, aki nem tudja eldönteni, jó személyt választott-e szerelme tárgyául. Amúgy meg senki sem normális: álmatlanok, gyógyszerfüggők, kurvák gyülekezete ez. És minden bajukat a másik nyakába akarják varrni, hátha úgy majd könnyebb lesz. De csak egyre nehezedik minden, hiszen mindenki cipeli a más baját is. Nem világrengető probléma egyik sem, halmozva viszont igenis kikészül tőle az ember. Ezt a lelki fáradtságot pedig nem lehet sem kialudni, sem kibeszélni.

Telihay Péter és színészei két nap alatt a felolvasásból valódi színházat csináltak. Nem a díszletek, a kosztümök vagy a kellékek tették igazivá, hanem az az átéltség, ahogy színész és rendező is beleadott mindent. Láthattuk a rendező bevontságát is, hiszen Telihay az ajtómélyedésből követte le a színészek szövegét és mozgását. Munkájuk annyira jól összeállt, hogy még néhány nap gyakorlással tökéletes előadást tudtak volna létrehozni. Valójában így is csak a szövegkönyveket kellett volna az öltözőben hagyni.

Kár, hogy a Felolvasószínház nyertes drámáival a színházak soha nem kezdenek semmit. Ha már a közönség bevonzása az általános cél, akkor olyan műveket kellene bemutatni, mint Lénárd Róbert darabja. Olyanokat, amelyek egyszerre szórakoztatnak és gondolkodtatnak el. Amelyeket még nem csócsáltak bébipapivá ezerszer. Ha már az a cél, hogy a közönség számának folyamatos fogyását megállítsák, akkor a színházaknak igenis közönségcentrikusaknak kell lenniük. Igenis egyszerre kell művészinek és populárisnak lenniük. Ez egyáltalán nem lehetetlen. Csak jobban oda kellene figyelni a valódi közönség (nem pedig egy elképzelt kultúrréteg) igényeire.