A szerencse megteremti a mindenható kisembert, aki maga dönt mindenről, szabadon. Ott áll egy emberpár a maga banális nyeszlett kis paradicsomának a közepén. És éppen kiűzetik. Nem baj, hogy már ezerszer megtörtént. Nem baj, hogy a paradicsom kissé rohadt. Ők mindig elhitték, hogy ez a paradicsomuk. De főleg nem gondoltak bele. Nem álltak meg. Tettek, vettek, cselekedtek, csináltak, ügyeskedtek, túléltek. Aztán hirtelen jön a szerencse. A szerencse pont úgy néz ki, mint egy nyertes lottószelvény, egy nagy rakás pénz. És ők megállnak ebben az ütött-kopott paradicsomukban…
Nincs rémisztőbb elhagyatottság, mint amikor a napi rutin összeomlik. Amikor nem folytatni kell, de elkezdeni. Az örök vesztes kisember szűk, dohos paradicsoma helyett, meg lehet teremteni a határtalan lehetőségek teljesen saját magánparadicsomát.
Eljött az idő, megadatott, végre megvalósulhatnak a kisember álmai, de miről tanúskodnak ezek a zavart, fejletlen, bizonytalan, megejtően suta, sorvatag kis álmok?
Forgács Miklós, dramaturg
