Valamennyiünkben megvannak azok a csirák, 
amelyekből  kinőhetnek a mesebeli fák, az erdõk és rengetegek... 

2010/2011, A Magyar Társulat IV. bemutatója
A szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a budapesti Thália Színház közös produkciója.
Budapesti bemutató a Thália Színházban: 2011. 05. 25. 
Szabadkai bemutató a Jadran Színpadon: 2011. 05. 31.

Az elmebeteg nő valóban élt, még a nevét is be tudjuk azonosítani. Az ő naplóját rendszerezi és analizálja Dr. Brenner József (aki szépíróként Csáth Géza néven vonult be az irodalomtörténetbe) Az elmebetegségek pszichikus mechanizmusa című pszichiátriai szakkönyve.
G. kisasszony története tehát nem fikció, noha írásainak irodalmi értékén már maga Csáth is elcsodálkozott. Elsősorban nyilván nem a szövegek fantasztikus világa ragadta meg. „Lehetséges, hogy Csáthnak ez a szakmunkája legalább annyira intimen az övé, mint a novellái és egyéb írásai?” – kérdezi Mészöly Miklós, alighanem jogosan. Elképzelhető, hogy valamilyen titkos rokonság van a beteg és az író-orvos világa között?
Az előadás alapját képező szövegkönyv e szakmunka mellett Csáth novelláiból, naplóiból, egyéb tanulmányaiból és leveleiből áll össze, és vállaltan fiktív utazást tesz a párhuzamos világokban.

Esterházy Péter: A kitömött hattyú c. kötetéből

Az én, a rettegés birodalma

„A Halálisten kötelet vet nyakad köré és tovavonszol, fejedet levágja, szívedet kitépi, beleidet kiszaggatja, agyadat kiszívja, véredet megissza, húsodat megeszi és megrágja csontjaidat; de te nem vagy képes meghalni. Ha a tested darabokra is szaggattatik, újból feltámad. Az ismételt szétdarabolás borzalmas fájdalmakkal és kínokkal jár.” A férfi töprengve állott a kertben, mindenütt fekete árnyak, nagy nehéz tömbök, ezerkarú sötét, mintha elszabadult, fekete(!) női combok lengtek volna körülötte, körbe, körbe, félelmetesen mert egyesével. Csöndet!*, csöndet, kérlelte magában a férfi az Eget, adj, Uram, bennem csöndet. De a kormos, eget verő árnycombok susogtak, zörögtek, harangoztak. Hajnalodott, és a kerteken túl, messzi a nyírségi szántóföldek fölött kicsi, piros fény nyílt, még inkább rózsaszín szirom, égi csikló.
Ez zúgott a férfi felé, e megváltás.
De tévedett. Mert nem lehet mindent fokozni, valamit valamiért, és erre nem gondolt, vagy legalábbis elhessegette a gondolatot. Eszébe jutott most Beethoven, a Beethoven lezárásai. Azért a vén süketnek is megvolt a maga baja – mégis mindig sikerült neki… A formákon való föltétlen, öntudatos uralkodás a germánok kiválósága. „Jer hát szirmok rózsa tánca, bőséged borítson el, szürcsöld ki agyamat, szikrázz bennem és tölts meg…!”
Ekkor azonban egy mogorva, szürke hang fennen így szólt: SÍRJÁL, KICSI CSÁTH. Akkor hát ez a föltétel! Ezt találták ki ott a felhők fölött… Kiszáradt, poros szemüreggel állt a férfi, kifosztottan, egyedül, görbén. És már sötét se volt, csak a zaj. Vér az ég, csömör az Isten.

Bogdán László: Csáth Géza hajnalai (részlet)

Ásít a végzet. Kijön a tükörből.
Gőgös látomást rág az enyészet.
Fogadkozások vissza se néznek.
És Csáth kilép a mágikus körből.

Mészöly Miklós: A játszótárs nélkül maradt értelem (részletek)

...lehetséges, hogy Csáthnak ez a szakmunkája legalább annyira intimen az övé, mint a novellái és egyéb írásai? Vajon az, amiről és ahogyan értekezik itt, nem metszően éles leleplezése, racionális-logikus értelmezése is annak a lét- és életélménynek, ami a legjobb írásai dermesztő varázsát adja? (…)
Csáth eredendően több képességű alkat. Az ilyesmi többnyire megmarad véletlen gazdagságnak; nála azonban eszközzé, belső kötelezéssé lesz, hogy az életigenlés és -megismerés határait törési pontig tágítsa. (…)
Csáth rendhagyó jelenség; a századforduló irodalmának egyik legmeztelenebb rejtélye. (…)
…a valóságélmények ostromlása terén nem hajlandó és nem is képes megalkuvásra. Mindenütt a határzónák vonzzák elemi erővel, akár az önpusztításig – egy fontos is szócska közbeiktatásával. Csáthban ugyanis semmi sem egyértelmű, s ha lehet, még sokkal démonibban nem az, mint néhány rokon kortársában – akiket ködlovagoknak szoktunk nevezni. Csupán kérdés, hogy mit értünk ezen. (…)
Olyan alapvízió légkörében otthonos, melyben a jelenségek és tények, a belső és külső normák egyetlen valóság és élmény járulékai. És integrálódni csak ehhez, ebbe a gyakorlatilag virtuális
egyetlenbe szabad. (…)
Az ad abszurdum vállalt értelem bukik itt el, hogy ne kelljen megalkuvással méltatlanná válni hozzá. És az a „hazugság” pusztítódik el közben, ami az életet úgy képes emberivé domesztikálni, hogy a végső igazság fenevadja is megjelenhessen benne – megszelídítve. Csáth tragédiája, hogy nem talált, nem mert játszótársat találni az értelem mellé.

 

Sajtóvisszhang:

...két ember, vagy ha úgy tetszik, két démon találkozását nézhetjük végig. Az egyik a Lénnyel viaskodó, de még a külvilággal is kapcsolatot kereső nő, a másik a „normális világtól” mind jobban megcsömörlő, betege és az őrület iránt is mind erősebb érdeklődést tanúsító orvos.  (...) A novellák (...) töredékei, motívumai nem a cselekménytől függetlenül, de nem is azok szájbarágós lélektani magyarázataként jelennek meg, hanem a háttérben indulva, eleinte csak az előadás atmoszférájához kapcsolódva, majd a színpadi történésekbe mind szervesebben integrálódva. Mintha egy párhuzamos világot elevenítenének meg, ahol minden megtörténhet, s amelynek szereplői bármely alakban megjelenhetnek az elmegyógyintézet világában. Nem egy konkrét szereplő pszichés állapotának, hanem a világ sajátos működésének magyarázatául szolgálnak. (...)
Abban a színpadi világban ugyanis, amelyet a játék megteremt, természetes az átjárás a szerepek közt. De az, hogy az orvosokat játszó színészeket a következő jelenetben betegként látjuk viszont (vagy éppen fordítva), nem lineáris cselekmény-értelmezés és nem is banális metafora, hanem az emberi pszichében lakozó káosz, feszültség szenzitív kivetítése. Így értelmezhető a színlap árulkodó mondata is, mely szerint „egyébként úgyis mindenki Csáth”; hiszen a megjelenített psziché független magától az életrajzi értelemben vett Csáth Gézától. Ennek érzékeltetéséhez természetesen erős atmoszféra szükségeltetik, melyet roppant következetesen teremt meg az előadás.

- Urbán Balázs, kultura.hu - a szöveg teljes terjedelmében itt olvasható

Brestyánszki B. Rozália és Dömötör András nem az orvosi tanulmány dramatizálására vállalkozott, hanem arra, hogy Csáth-motívumokból olyan montázst állítson össze, amelynek segítségével lemerülhetünk az emberi lélek mélyére, szembesülhetünk a mindannyiunkban megbúvó démonokkal. (...)
Nem könnyű este. A szövegkönyv készítői nem könnyen fel- és megfejthető asszociatív logika alapján szerkesztett színpadi montázsa a szokásosnál intenzívebb, s bizonyos mértékben eltérő befogadói feladatot ró a nézőre, hiszen az előadás során nem a szó hétköznapi értelmében vett történet bontakozik ki, s meg kell birkózni a szakszavak tömegének értelmezésével, a parallel-történések egymásra vetítésével is. (...)
A nyomasztó téma ellenére Dömötör András rendezése egyáltalán nem nyomasztó, sőt helyenként kifejezetten szórakoztató, hogy csak az ápoltak és orvosok kórusszámára utaljak, amelyet a Csáthot játszó színész vezényel. (...) A játékmódot a rendező mindvégig a naturalisztikusan hiteles és a stilizáltan elemelt megjelenítés keskeny határmezsgyéjén tartja, s ebben a színészek nagyszerű partnerek. (...)
G. Erdélyi Hermina (...) a racionalitás és a kényszerképzetek különös kettősségét egyszerre képes megjeleníteni, ugyanakkor az elfojtás, a túlreagálás, a hisztérikus kirobbanás, a testi fájdalmak és lelki kínok számos megnyilvánulását is hihetetlenül finom eszközökkel mutatja meg. Pálfi Ervin Csáthja (...) többször menekül a zenéhez, és fontos megállapításait rendre zongorázás közben fogalmazza meg. A színész eszköztelennek mondható játéka hasonlatos G. Erdélyi Hermináéhoz.
Két zsákutcába sodródó sors, közös merülés a tudatalattiba, azonos reménytelenség és kilátástalanság – foglalja egyetlen képbe az előadás lényegét a záró kép.

- Nánay István, revizoronline.com - a szöveg teljes terjedelmében itt olvasható

Törvényszerűen fájdalmas a humora a Csáth Géza írásaiból összeállított Egy elmebeteg nő naplója című előadásnak (...) Dömötör András rendezése nyilvánvalóvá teszi, hogy nincs sok különbség orvos és ápolt között, akár ugyanaz a színész játszhatja mindkettőt. Ez is nyomott hangulatú világ, amiben mindenki megkattant, a téboly különböző fokozataiban van különbség csupán. (...) Ezúttal is a lélekben történő mélyfúrásról van szó, de Dömötör ezt nem naturálisan, hanem éppen hogy groteszk stilizációval teszi (...) 
A remek színészek (...) valamennyien kényszeres mozdulatokat produkálnak, idegesen unos-untig ismétlődő rángásokat, vagy éppen görcsösen megmerevedett testrészeket mutatnak. És az ezzel járó rögeszmés, csak önmaga körül forgó lelket. Lidérces. Iszonytatóbb mint Csehov. Lehet, hogy errefelé tartunk, vagy már meg is érkeztünk ide?
(...) a produkció rémült segélykiáltás.

- Bóta Gábor, nepszava.hu - a szöveg teljes terjedelmében itt olvasható

Dömötör András rendező (...) azzal játszik, hogy szembeállítsa a ránézésre pszichotikus betegeket a ránézésre egészséges emberekkel. Pontos terv szerint halad az ijesztő elmebajtól a bergsoni értelemben vett gépiesség okozta komikumon és a hétköznapi, egyetemes félelmeken át a karinthyista abszurdig, amelyben aztán a Csáth-alteregók legcsáthabbika élve boncolván saját magát, megszabadul (és ezzel az egész Emberiséget megváltja) az Idő terhétől.

- Sztrókay András, szinhaz.net - a szöveg teljes terjedelmében itt olvasható